2013. május 24., péntek

Amit sohasem várunk…

 Mintha összementél volna az utóbbi időben, vagy csak az én képzeletemben éltél nagyobbnak, szemed is
kékebb lett, sarkában apró csík a fáradtságtól és a félelemtől.Az injekcióstűt bűvölöd, minden nap rettegsz tőle, halogatod majd-majd aztán összeszeded magad, és reszkető kézzel nyomod magadba. Nem és nem engeded, hogy én csináljam, félsz, hogy fájdalmat okozok, inkább magad csinálod végig. Nem engeded, hogy az internetet bűvöljem, nem vagy kíváncsi az orvosi szavak mögötti tartalomra. Nem engeded tudatodba a betegséget én sem tudok mit kezdeni vele, egyszerűen átnézünk rajta, csak tudat alatt motoszkál bennünk állandóan. A félelem szinte hálóba fog, minden létező kiadást leredukáltunk, már nem idegesít, ami néha nap megesett a múltban, hogy folyton a nyomomban jársz a lakásban, minduntalan hozzám bújsz, simogatsz, vágyom az alig-érintéseidet, néhanap még idegesítjük egymást a folyton mást akarással, és másféle elképzelésekkel és napi tervekkel, eltérő alvási szokásokkal, hajnali bagollyá szoktál mellettem ugyanúgy felriadsz idő előtt, mint én, kibotorkálsz a konyhába és várod, hogy a kávéfőző a haldokló dinoszaurusz utolsó hörgéseivel hozza életre a kávét, félünk és valahol szelidítjük a félelmeinket, egyszerűen nem engedhetjük magunkhoz közel a betegséget, hiába mondtuk végig, mi legyen ha bármelyikünkkel történik valami mit tegyen a másik, én még elképzelni sem akarom. Nem vágyom, hogy eltemessenek, ha egyszer lejár a kiszabott időm ezen a világon, nem vágyom semmilyen emlékműre, még fából készültre sem, csupán a vízre vágyom, hogy a vízé lehessek, minthogy ugyanúgy vágyom homokszemmé válni is, hogy a forró sivatagi széllel együtt szállhassak, és ne fázzak soha…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése