2013. május 24., péntek

A varázslónő


 A varázslónő elém állt, egy picit elmosolyodott, pálcáját a nagykönyv betű szerinti betartásával megforgatta,
néztük, ahogy a pálca végéből kipattanó ezüst-csillámeső felszikrázik köröttünk és bennünk. A varázslónő meghajolt, tünde-ruháján csilingeltek az ezüst csengettyűk, szabályosan szabálytalan arca a végtelen derűt és kiegyensúlyozottságot sugallta, haja téglapiros, kisfiúsan tüskés, szeme álmodó-kék, szabályos-kerek, orra egyenes vonalú, határozott, szája szépen ívelt, összhatásban mégis elnagyolt. A zenekar angyalainak ruháját viselte, és a hangja olyan bámulatosan szép, hogy bármikor énekel, bármit azonnal elvarázsol, szinte rabul ejt, a legteljesebb magasságokból képes letaszítani a mélybe, hogy aztán a szerelem csodájáról énekelve könnyeket csaljon szemembe, higgyem, elhiggyem, hogy minden szép és jó, mindennek oka és ára van, mindennel törődni kell, a kétségbeesést is hagyni kell ringani a reményt is, a vágyat is, az álmokat is, az életet is. A varázslónőt Annie Lennoxnak hívják és bármikor kiragad a hétköznapokból, feltölt, felráz és észre térít, bármikor szíven szúr és elandalít, kiragad és talpra állít, és én mindenkor köszönetet suttogok érte, neki, mert üzeni a zenén át, hogy érdemes és tovább kell csinálni mindent, mindenkor és mindig…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése