2013. május 24., péntek

A hétköznapok a fejemre estek…

 Mintha az idő összesűrűsödésével együtt a hétköznapok  a varázs nélküli szinten lebegnének, nézem az
óriási holdkarikát és közben töprengem miért  is szoktam tőle néha félni… szóval néha annyi, de annyi minden történik velünk, köröttünk és általunk, hogy pillantásnyi lélegzetvételre sincs időnk. Megértem, megtörtént, a fiam elballagott a középiskolából, szerinte ötösre megírta a matek érettségit, elvégre matektanárnak készül, a ballagás izgalmai is és csengő jókedve is távol már, Mami is elköltözött az égbe 96 évesen és minthogy életében is kavarogtak körötte az indulatok halála sem múlt el másképp, a temetés képmutató kényszer-rokon puszijai ugyanúgy távol már, mint a fiatal atya beszéde, ami hozzánk, hitetlenekhez szólt, mert nem bírta feldolgozni, mi mit is keresünk a szentmisén, a földrögök dübörgése a koporsón ugyanúgy emlékké foszlányult, mint a temetés alatt a rigódal, a könyvek szelíd üzenetei egybeolvadnak az állandó házastársi küzdelembe, a megértés és nemmegértés örökös hajhászásába, apám feleségének feldúlt hangja a telefonban, ahogy a szörnyűségeket ecseteli mik megestek vele, állandó vádaskodása, másokra mutogatása ijesztően hasonlít arra, mit én tettem valaha, ezerszer megbánva, örökkön titkon félve mikor is kapom vissza, hiszen minden rossz visszaszáll… A tavasz szeliden ölel, bizakodón, biztatón, a repce harsány sárgája már szinte elolvadt, a pacsirták az életet hirdetik harsányan-élesen, az akác bódító illata a szívemig ér, szétfolyik bennem a tavasz élettel telten, hogy átadja magát a tomboló nyárnak, a napnak, a fénynek, a létnek…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése